Február 25. - Nagyböjt II. vasárnapja

"Mester! Olyan jó nekünk itt lennünk!"

A színeváltozásról szóló evangéliumot minden évben nagyböjt második vasárnapján olvassuk. Ebben a liturgikus időszakban ugyanis az Úr maga mellé vesz és félrevon bennünket. Bár hétköznapi kötelességeink azt kívánják, hogy maradjunk megszokott helyünkön, és éljük a rutinszerű mindennapi életünket, a nagyböjt idején arra kapunk meghívást, hogy Jézussal együtt "felmenjünk egy magas hegyre", hogy Isten szent népével együtt az önmegtagadás különleges élményét éljük át.

Urunk színeváltozása megmutatja a szenvedés keresztény távlatait. Vegyük vállunkra keresztünket, annak a bizonyosságnak a tudatában, hogy a nehézségek megoldása a Húsvétban van: "Mester, jó nekünk itt!"

Az érkezési pont, amelyre meghívást kaptunk, ragyogó, mint Krisztus arca a színeváltozáskor: Őbenne van az üdvösség, a boldogság, a fény, Isten korlátlan szeretete. Dicsőségét így megmutatva Jézus biztosít minket, hogy a kereszt, a megpróbáltatások, a nehézségek, amelyekkel küzdenünk kell, Húsvétban nyerik el megoldásukat, Húsvéttal küzdjük le őket.

A három tanítvány fent akart maradni a hegyen. "Jó nekünk itt lenni." De nem azért vitte fel őket Jézus, hogy maradjanak fent, hanem azért, hogy lássák az ő dicsőségét már a földi életében, hogy elviselhessék majd a szenvedő Jézus látását is.

Csak a virrasztók és az imádkozók értik meg, hogy a dicsőségbe az út a szenvedésen át vezet. Nekünk is szükségünk van arra, hogy megtapasztaljuk Jézus közelségét, és nemcsak egyszer, vagy egy-két különleges pillanatban, hanem naponta. Minden nap fel kell kapaszkodnunk egy magas hegyre, az Istennel való együttlét világába, amikor eltávolodunk mindentől és mindenkitől, mert csak onnan felülről lehet mindent jól látni.

A lenti feladatok, a megoldhatatlannak látszó nehézségek, bonyolult helyzetek azzal nyomnak a földre, hogy nem látjuk a helyes arányokat. Ha nyakig benne vagyunk az események, teendők, érzések sodrásában, nem láthatjuk, hogy merre van a kiút, hogy minek mennyi az értéke, hogy kell-e félni tőle, vagy kell-e egyáltalán törődni vele.

Ezért ebben a nagyböjti időszakban mi is menjünk fel a hegyre Jézussal! De hogyan? Az imával. Menjünk fel a hegyre az imával, az önmegtagadással és Istennek adott jócselekedeteinkkel.

Az imádság azt jelenti, hogy az ember Istent állítja élete középpontjába, átadja szívét Istennek.

Ferenc számára az imádság forrása és eredete a Lélek, aki imára ösztönzi azokat, akikben lakozik. Krisztus szeretete által a földi vágyak iránt immár érzéketlenné vált, és hogy Kedvese vigasztalását ne nélkülözze, megszakítás nélkül imádkozott s lelkével Isten számára igyekezett jelen lenni.

Isten embere egyedül maradva megnyugodott. Sóhajaival betöltötte a ligeteket, könnyeivel áztatta a földet, kezével mellét verte és úgy beszélgetett Urával, mint aki rejtett titokba nyer beavatást. Itt válaszolt a Bírónak, itt könyörgött az Atyához… Itt látták, amint éjnek idején imádság közben kezét kereszt alakban tárja ki és egész testével felemelkedik a földről, majd valamiféle ragyogó felhő veszi körül, hogy a testét övező csodálatos fényesség tanúsítsa lelkének bámulatos megvilágosodását.

És miként biztos jelek igazolták, itt tárultak fel előtte az isteni bölcsesség megfoghatatlan titkai.

A ferencesek számára az Isten utáni vágy azt jelenti, hogy az Isten által belénk ültetett mag gyümölcsévé válunk és felfedezzük személyes identitásunk gyökereit. Amikor igazán önmagunk vagyunk, Isten ragyog át rajtunk a legdicsőségesebb és legkülönlegesebb módon. Az út azonban a kereszten keresztül vezet, azaz meg kell halnunk Krisztusban, hogy új életre támadjunk vele. Nincsen valódi szeretetkapcsolat szenvedés és megpróbáltatások nélkül.

Ha fejlődni akarunk az Istennel való szeretetkapcsolatban, helyet kell biztosítanunk számára életünkben.

Készen kell állnunk az áldozathozatalra, és akkor nem félhetünk a kereszttől.

Gyakran olyan dolgokkal zsúfoljuk tele az életünket, amelyek kizárják a Szentlelket ebből a hajlékból, és talán éppen, mert annyira aggódunk túlzsúfolt életünkért, tartunk az áldozat és az igaz szeretet árától.

Ezért van szükségünk az aszkézis gyakorlására.

Az önmegtagadás igen fontos számunkra, mert táplálja Isten iránti vágyakozásunkat, és ezáltal elősegíti a Szentlélek életét a szívünkben.

Szent Ferenc igen aszketikus életet élt, böjtölt, virrasztott, hosszú órákat töltött imádságban és durva ruhákban járt. Klára is rendkívül szigorúan böjtölt. És bár elutasíthatjuk a szélsőséges, különös gyakorlatukat, aszkézisuk indítékai továbbra is időszerűek.

Önmegtagadásra mindig szükségünk van, hogy urai legyünk önmagunknak, és le tudjuk győzni a kísértést, a rosszat. A böjt inkább – mint a zarándoklat is – kicsit kivon bennünket a mindennapi élet körforgásából, hogy a napi problémákon túl látva Istennel találkozzunk! És így érezzük meg, hogy imádság és böjt összetartoznak. A mi böjtünknek, a nagyböjtnek is ez a célja: megállni egy kicsit Isten előtt – és új életet kezdeni.

A szenvedés előttünk álló ideje, a böjtből a keresztig vezető út valójában húsvéti út. A Tábor-hegye az Úrral való együttlét, a húsvét öröme, melyet időnként megtapasztalhatunk a Vele való együttlét és önmegtagadás eszközei által.

Felhasznált irodalom:

• Dr. Frajka Felix atya homíliái
• Szent Bonaventúra: Szent Ferenc élete
• pestiferencesek.hu
• Ilia Delio: A ferences imádság
• Ferenc pápa korábbi beszédei

Forrás: Ferences Világi Rend